A kultúra térképén
Még csak a hatvanat ütötte el jó Arany János, amikor megírta visszatekinto nagy versét, az Epilógust. Hetykeség mellé állnom, és nem tudom, hivatkozhatom még rá a hetvennegyiket is átlépve? Akár igen, akár nem, hivatkozom. Ezt is beleírta:
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Nem tisztem, hogy most kezdjek tüzetes verselemzésbe, noha rövidke tanárságom idején sokszor megtettem, néhány gondolatot azonban kölcsönvehetek tole. Azt például, hogy az útfélen itt-ott nem az út közepe. Azon már akkor is kocsik jártak, és úri lócsiszárok. Most meg? A rohanó bádogcsordák és kamionok kikelni se engednék. Csavarok egy kicsit az o szaván is, közeledvén a mi Epilógusunkhoz. Éppen huszonnyolc évvel vagyunk közelebb hozzá, mint indulásunkkor voltunk.
Nekünk eddig nem egy kis virág nyitott, de térdig járunk benne.
Hadd kapcsoljak hozzá valamit gimnazista korom elso évébol. Akkor jelent meg a Jávorka-féle növényhatározó. Takács Pistával a sümegi Haraszt szinte összes növényét, csalánját és virágát meghatároztuk. Így aztán könnyen összekapcsolódott bennem Arany bölcsessége a növényvilággal. Kedvem támad száláról szálára meghatározni a mi virágainkat is, Jávorka nélkül immár. Mondhatnám pedagógiai kötelességnek is, de félek, lenne, aki nagyzolásnak venné. Azt akarom csak eloszedni az elején mindjárt, mit tettünk mi, és mit tettünk egészen másként, mint a muvelési receptkönyvek eloírták.
Sokszor úsztunk szembe az árral. Vagy veselkedtünk széllel szemben?
Mivel kezdhetném? A könyvek vittek rossz utakra engem. És azzal kell folytatnom, nem mese az, hogy ennek az iskolának a közvetlen közelében, karnyújtásra tolünk, görbe hátú tanyájában mondogatta meséit Tombácz János bácsi. Sok szép mese termoföldjén élünk. Azért bocsátom elore, hogy a végén még visszakanyarodhassak rá.
Orozva bár, de emlékeztetonek kitettem János bácsink fényképét is ide a falra.
Még csak huszonnyolcadik évünket zárjuk, de addig már eljutottunk, hogy a hazai népfoiskolai mozgalom talán legtovább élo kisded szervezodése lettünk. Magyarul mondva ez úgy hangoznék, régen meg kellett volna szunnünk nekünk is. Többször volt alkalmam kijelenteni — hatalmas bölcsességet mímelve —, Zsombó az Zsombó, ami itt zajlik, nem biztos, hogy máshol is megvalósítható. Egyedi példány vagyunk. Hittel vallom, ezt a falut népfoiskolánk tette föl a kultúra térképére. Németh Bandi pedig még az elején elnevezett bennünket ZSTA-nak, Zsombói Tudományos Akadémiának.
Máskor is elmondtam már. Nem annyira rossz billog, néha-néha hencegünk is vele. Ide is szeretnék visszakanyarodni még.
Körülbelül azokban az idokben hallottam egyik nagy humoristánk szájából egy kedves kis csipetet. Mátyás királyhoz az udvari bolond fölvezetésével beállított egy szakadtruhás gyüttmönt, és letette eléje fadobozát. Közönséges ládikó volt, csak az egyik oldala készült üvegbol. Azt alította róla — gondolom, így hangzott akkor még —, ha ebbe fölséged belenéz, meglátja, mi történik éppen most a földgolyó túlsó felén. Kicsit túlzás volt, humorista uram, mert akkoriban közszájon biztosan lapos volt még a földünk. Na, ha ez megtörtént volna, ez a csattanója a humoreszknek, igazságos királyunk, zutty bele, azonnal leüttette volna a fejét.
Akkor még a televízió nem volt föltalálva. Most meg sokszor az is megfordul a fejemben a sok silányság láttán, ezért fölösleges volt föltalálni.
A kis játék bölcsességét akarom csak kölcsönvenni. Ha akárki szakadtruhás gyüttmöntként azt merte volna mondani huszonnyolc évvel ezelott, hogy mi még együtt leszünk a harmincadikhoz közeledvén is, békésebb ember lévén, nem üttettem volna el a fejét, de kineveztem volna udvari bolondunknak.
Megpróbálom, összegereblyézem széruskertünk szétszóródott kalászait. Eloször arra gondoltam, ha huszonnyolcadik évünket tapossuk, tapasztalatainkat huszonnyolc pontba kellene belegyömöszölnöm. Szépen mutatna, de meg is inogtam mindjárt. Egyik legnagyobb világvallásunknak tíz elég a parancsolatból, hogyan ugrálhatnék én huszonnyolccal? Pedig akkor már arra is gondoltam, a harmincadik évfordulónkig majdcsak hozzá jön még ketto.
Három világvallásra is futná. Nekem az is elég, ha „Intelmeimet” hagyom az utókorra.
Tehát a könyvek vittek földutakra engem. Amikor elso tanyakönyvem anyagát kilincsrol kilincsre járva gyujtögettem, akkor botlottam be az itteni Kertbarát-körbe. Tizedik évüket taposták éppen. Ha csak tízig élt volna a nemes gyülekezet, akkor is érdemes lenne a hódolat virágait hoznunk rá, de ennek folyománya lett. Itt mondta valaki, kétévenként is elég lenne tartani, mert a tudomány nem tud annyi újdonsággal szolgálni, amennyit be ne vettek volna már. Erre mondtam én ominózus példámat a töltött káposztáról. Akkor jó, ha fölmelegítik, de ha egy évet kihagynak, kiveri a szorös penész, és olyan ember se lesz, aki kanalat merítene bele. Tanyajáró tapasztalásaimra támaszkodva pöntyögtem, elérheto körbol a legkikalapáltabb feju embereket hívnám ide. Kapásból kontrázott derék atyafink: annyi eszünk nekünk is van, hogy tudjuk, a tudósok mind unalmasak. Senki nem jönne el. De a tudós se jönne közénk, mert megérzi rajtunk a tanyaszagot.
Azért idézem, amikor csak tehetem, hogy el ne felejtsük. Ez volt a mi nulladik kilométerünk.
Mit lehetett erre felelni? Lenin elvtárs megmondta, ami nem megy, ne eroltessük, de egy próba mindkettot eldöntheti. Tessék csak belegondolni, huszonnyolc évvel ezelott gyorsabban váltott még az ész, kapásból rávágta: akkor csinálja maga! Többször elmondtam már, mindig ezzel a záradékkal: így ragadt rám a kolomp, mint szamárra a fül. Szégyelltem volna megfutamodni, de dolgozott bennem az is, hátha mégis neki van igaza. Élettapasztalattal van kitöltve.
Derék barátunk még most is eljárogat hozzánk. Isten éltesse ot is sokáig!
El tudom képzelni, a kezdetektol szervezoként muködo Sípos Mihálynak mekkora rábeszélo képessége kellett hozzá, hogy elhiggyék neki: nem tudjuk még, mit akar ez a pasas, de próbáljuk meg. Szíves pártfogását avval háláltam meg, hogy a régi iskolamesterek példájára azonnyomban elneveztem Rektor Úrnak. Máig Rektor Úr. Nem hiszem, hogy lenne még egy a földkerekségen, aki ennyi ideje viselné hivatalát. Ennyire közmegelégedésre. Naponta hangoztatom, az én mandátumom csak a küszöbig tart, itt benn már o a gazda.
A legjobb gazda.
Még csak kezdtem járni Barabás Zoltán nyakára, hogy jöjjön el hozzánk, amikor összerakosgattam egyik-másik alapelvünket. A legfontosabbal kezdem. Tanyára mindenbol mindig a legjobbat szabad hoznunk. Ha mások kimondták, és azt harsogja a világ, hogy a tanyai ember fáziskésésekben kénytelen élni, bizonyos szellemi sötétségben, ezt a borökbe tetoválódott bélyeget csak úgy lehet kikoptatni, ha nem hajlunk el se a talpmasszázsok irányába, de az ufo-mániát is hagyjuk a csudában. És a politikát is hagyjuk kívül. Meg mindent, ami megoszthat bennünket. Bizony mondom, voltak terelo mozdulatok minden irányba. Ahogy Barabás Zoltántól hallottam az elején elhárító szózatként, hogy a búzát nem lehet az oszibarackkal keresztezni, én is kénytelen voltam kimondani, a szélhámiát se szabad a veretes tudománnyal, mert a rendelkezésünkre álló rövidke ido alatt biztosan a szélhámosság áll föl a dobogóra, és minden tisztességet lekönyököl onnan. Pardon, majd én! Dr. Agy vagyok! Ahogy a mindennapi pártharcokban is vannak, akik megteszik.
Barabás Zoltán akadémikusunk végre bekapta a horgot. Azt mondtam neki, olyan embert szeretnék mutatni a zsombóiaknak, aki ha belenyúl a búzába, más kenyér jön ki a kemencébol. Most már ketten voltak tehát, akikre hálás szívvel emlékezem. A Rektor úr, és a nagyszeru tudós. Jöttek aztán seregestül a többiek, gondos válogatások után, amíg eljutottunk a 171-ig.
Ezt megint tessék zsombói dialektusban érteni. Van közöttünk olyan, aki minden évben itt van velünk. Hogy hányan jönnek húsz vagy huszonöt éve rendületlen elszánással, és segíteni akarással, még nem sikerült összeszámlálnom. Természetesen nem unalmasak, és a tanyaszagot se érzik meg rajtunk. Mert lehet, így volt valamikor, de már régen nincsen így. Viszont tisztelik a tanyaiak becsületét.
Cserekereskedelemnek is értelmezhetjük. A zsombóiak a legjobb barackot termelik, a legjobb okfejtések illenek hozzájuk.
Oszinte szándékkal szembe kellett néznem a népmuvelés korábbi tévedéseivel is, amelyeket természetesen kobe vésett teóriaként olvastak. Kilenc évig toltam a fölnott-képzések szekerét, belém ivódhatott volna, hogy az alapozás a legfontosabb. Balga az a magyar, aki a kémény tetejénél kezdené építeni a házát. A különbözo sorozat-tanfolyamoknál is alul kezdték, mondjuk a számtani alapmuveletekkel, de mire ablakmagasságig eljutottak volna, széjjelszóródott minden társaság. Minek járt volna tovább, aki már osztani is tudott? Mi pedig a tudomány koszikláit, sarokköveit kezdtük lerakni. Teóriát kellett keresnem hozzá, és meg is találtam — a Tisza legfenekén. Amikor az árvíz után védelmére rozseszonyeget fektettek, Tokajból ide eregetett sziklakövek szolgáltak nyomtatéknak. Meztelen talpammal mindig simának tapogattam, hogyan lesz ebbol simogató fenék? Nem tudtam, megkérdeztem. Azt mondta valaki, föltölti a folyó a sziklák közeit. Amikor zsombói tétellé lett, már csak arra kellett ügyelnünk, a tudomány sziklái mindig emelkedjenek. A szóbeszéd, a máshonnan érkezo értesülések, az akkor még a tudomány felé is kacsingató hírközlo szervezetek hordaléka, és a késobbi eloadások adják a tölteléket hozzá.
Egy embert még az elején meg kell említenem mindenképpen, bár neve nem szerepel az eloadói listánkon. Azok kezdtek ide járni, akik kisdiákként is itt nevelkedtek. Mikszáth szavait szeretem idézni: semmi nem tartja úgy össze az embereket, mint az iskolapadok emléke. Kovács Álmost azért írnám aranybetukkel az égre, mert akkora kíváncsiságot tudott ültetni tanulóiba, most is hajtóero még.
Nem gyozöm hangoztatni, áldassék a tanyák tanítója. Meg azoké is, akik orzik a kíváncsiságot.
Ezért is szeretnék minden faluban szobrot állítani a tanító embernek.
És áldassék operáló orvosunk keze is. Mert alig rugaszkodtunk neki új várunk tégláról téglára való építgetéséhez, o lékelte meg a fejemet, mint hevesi ember a dinnyét. Orvosok sokasága volt jelen a sokadik vizsgálatokon, és mind kimondta, nincsen abban semmi, egyedül o bizonygatta, valami van, aminek rendes fejben nem lenne szabad lennie. Amikor már a tökgyalu képei is rendelkezésre álltak, ugyanazok az orvosok szinte kórusban mondták, vanni van, de olyan helyen, hogy nem szabad hozzányúlni. Megint ez az egy ember volt, aki ki merte mondani, kötelessége megoperálni. Mivel nem kutyaütok voltak ott, hanem jól képzett doktorok, azóta szélesítem a kört, és a többségi szavazások minden eredményét meg merem kérdojelezni. Az igazság és a szavazati többség nem mindig jár egymás kezét fogva. A színtiszta igazsághoz még az is hozzá tartozik, ha o nem nyúl bele huszonöt évvel ezelott a fejembe — ha nem o nyúl bele! —, erosen föltételezheto, legföljebb a koszorúk gyarapodtak volna. Nemcsak én nem, de a jelenlévok közül talán senki se járna népfoiskolánkba. A többi próbálkozás sorsára jutva a mienk is megszunhetett volna. Vagy ha élne még, egészen más lenne. Még két nagyon szerencsés leánkánk van, aki megfeküdte mutoasztalát. Megmaradtunk szívességbol, bölcsességbol, és minden jó elnyeri a maga büntetését: Bodosi Mihály is visszajáró eloadónk lett.
Neki büntetés, nekünk áldás.
Holtig tartó halasztást kaptunk. Mondókám betétjét elsütöttem már, de saját portékámról van szó, talán ide is ide tehetem. Olyanok is vannak közöttünk — ide szerencséltetem magamat is —, akik megjártuk az utat Szent Péterhez is. Ki is szólt a jó öreg a kukucskáló ablakon: Hát te, szeretött gyerököm, tégödet mi szél hozott ide? Föltette madzagos pápaszemét, elovette matrikuláját, nagyokat lapozott, húzta a hálóhúzásban megbütykösödött ujját a sorokon, és a végén, szolidárisan a tápai kishalászokhoz, mondjuk, Libaszar Pistához, ékes szögedi kiejtéssel ezt mondta: édös gyerököm, van itt valami macskakaparás, de úgy össze vannak kutyulva a bötui, kiolvasni se löhet röndösen. Mönj csak vissza, de nagyon siess, le ne késsed az ébresztot! Azóta tudom, minden év, minden hónap, minden nap, és a napnak minden perce aranyat ér. És virágot hajt. Akár esik, akár fúj. Barabás Zoltán neve mellé tehát oda kell tennem az övét is.
A százhetvenegy kikalapált feju ember nevét kellene most fölolvasnunk, mert közülük legalább százhatvanöt valóban a legkiválóbbak közül való. Nagyon hasonlítana a 301-es parcellában elhangzottakra, és ott is termett kakukktojás, ezt tehát most elhagyjuk.
Támadt még rögeszmém. Sokan vannak a kimuvelt emberfok közül, akik szinte mindent tudnak, amit tudni érdemes. El is tudják mondani, akár élvezetes tálalásban is. Zsombón az lett a módi, ne csak tudja az eloadó, amit tudatni akar, de maga is muvelje. Embertelen nyúzások következtek ebbol is. Vegyük most csak az orvosokat, de értsük hozzá a többieket is. Bemegy valaki a mutobe, mondjuk reggel fél nyolckor, és kitántorog onnan valamikor délután. Mint a leeresztett futball-labda. A szuflát is kivette belole az operáció és a felelosség, hiszen hittel vallja, nekünk csak tízeseket szabad lonünk, és akkor tessék beülni a kocsiba, tessék eljönni Zsombóra, és tessék nekünk unalmasnak pillanatig se mondható gyönyöru eloadást tartani!
Ja, és tessék disszertációval is föléro dolgozattal eloállni. Kimondottan Zsombóra szabva. És elmondani papiros nélkül. Ezért is hangoztatom, amikor csak tehetem, miért nem lehet futószalagra tenni, ami nálunk történik.
Bovítem tehát a dicsoség köreit: adassék tisztelet minden zsombói tanítónknak is.
Ha legalább megfizetni tudnánk nagyszeru munkájukat!
Van még specialitásunk, kiköpött zsombói, el ne felejtsem. Egy példa nem példa a tudományban, ezért mondom csak kísérletnek. Az orvoslásban emberen nem szabad kísérletezni, de alanyai is, tárgyai is mi vagyunk a huszonnyolc évünknek. Elneveztem magunkat mindjárt az elején barátságátömleszto népfoiskolának. Barátaimat hívom barátaimhoz, miközben ok egymás barátaivá lesznek.
A fene se gondolta volna, hogy ebbol a lukból bolond szelek is fújhatnak. Ismétlem, barátaimról tudom eldönteni, képesek-e úgy tálalni a tudomány morzsáit, hogy mindenki megértse, tehát oket hívom csak meg, de a legádázabb ellenségiem is közülük kerülnek ki, ha valakit meg kell kérnem, most pihenjen egy kicsit.
Lehet, hogy nem is voltak igazi barátaim?
Akinek a nyakába tették a kolompot, ráznia kell annak.
Egyikük szemembe vágta legutóbb, hogy levegonek néz. Teheti, mindennapi kenyere a levego. Erosen bízom azonban benne, tiszta levego vagyok, miattam szmogriadót még nem kellett elrendelnie senkinek.
Örömmel mondhatom, adassék tisztelet a barátságátömleszto népfoiskola másik oldalának is. A hallgatóságnak. Akik immár nem huszonnyolc, de harmincnyolc éve járnak ide, és azoknak is, akik Sándorfalváról, Szatymazról, Forráskútról, Bordányból, Zákányszékrol, Dorozsmáról és Szegedrol csatlakoznak hozzánk.
Még egyet-kettot nem szabad elfelejtenem. A hivatásos szónokok közül kevesen igazodnak hozzá, de a mi hallgatóságunk kedves adottsága, hogy szempillantások alatt észreveszi, ha valakiben nem lakozik emberi becsület. Ha a tudás nincsen elválaszthatatlanul egybehegesztve a tisztességgel. A politikából is véve némi tapasztalatot, az ország népe nem mindig veszi észre, de nekünk ebbol is csak tízest szabad lonünk, hogy az elobbi igazságot magunkra is vonatkoztathassuk.
Aztán… Bocsánat, inkább példabeszédet mondok. A háztartásokban favoritnak számít a tanyai tojás. Elmondja valaki, ennél meg ennél a piaci Terus ángyinál mindig a legjobbat veheti meg. Híre kél, ismerosei sorban hozzá mennek. Egyszer azonban megesik, egyikük kosárkájába záptojás is bekerül. Férfiasan nekiveselkedve késsel csap rá otthon a rántotta serpenyoje fölött, és förtelmesen büdös trutymó kenodik a markába. Mi lesz a következo lépés? Soha többet nem onnan veszi a tojást.
Se o, se a többiek.
Átkonvertálhatom ezt a példabeszédet az eloadásokra is? Ha csak egyszer keveredik bele a hamis, hét határra buzlik serpenyonkben.
Vannak, akik azt mondják, ebben ma már nincsen igazam. Most már többen bíznak, mint kételkednek. Ne kockáztassunk mégse. Az ördög nem alszik. Mi mindenáron az ezredvég igényeibe, a tíz éve elkezdodött új évezred kívánalmaiba akarunk betagozódni. A záptojás nem közénk való. Egy szólásmondás-félét itt is említhetek? Tojást tojni ugyan nem tudok, de azt meg tudom állapítani, záp vagy nem záp.
Mostani évadunk legelején vendégül hívtak bennünket a Magyar Tudományos Akadémia szegedi székházába. A ZSTA-ra gondolván kimondtuk ott, a kisebbik testvért hívta meg a nagyobbik. Jó Kusid vitéz ugyan soha nem járhatott követségben Szvatopluknál, mert amikor mi bejöttünk, o már nem élt, de a történelmi adoma szerint közremuködésével jogos jussunkat elfoglalni jött Árpád apánk hosi nemzetével. A mesék földjén járunk, mondjuk ki, ha túlzás van is benne: jogos örökségünket elfoglalni léptünk be mi is az akadémiai székház szélesre nyíló szegedi kapuján.
Hogy meg ne feküdje gyomrunkat a sok dicsoség, a többit három nap múlva folytatnám, nehogy öntömjénezés füstjébe burkolózva talpon állva kelljen idonap elott fölmennünk a Mennyországba. Ha már említettem Tombácz János bácsit, emlékeztetnem kell rá mindenkit, a mesékben három nap egy esztendo. Mi már abban a korban vagyunk, nálunk is ennyire gyorsan megy az ido. A folytatást tehát elteszem jövore. Talán még élünk.
Csak el ne felejtsem a kultúra térképének asztalunkról is lelógó szélén, hol hagytuk abba!
Horváth Dezso
